Oświęcim Nagyzsinagógának nevezett imaházáról először 1588-ban tesznek említést helyi forrásokban. Az épület eredetileg fából készülhetett, és kétszer pusztította el tűzvész 1711-ben és 1836-ban. A második tűz után kőből építették újjá a zsinagógát.
A 19. század végére a zsinagóga 2000 férőhelyes volt, ezért is nevezték Nagyzsinagógának. A hatalmas épület minden egyéb közül kiemelkedett Oświęcim háború előtti panorámájában, hisz a helyi zsidó közösség helyzetét kívánta jelezni. Ez volt a központja a városi zsidóság vallási életének, a környező épületekben pedig a kehilla (a zsidó hitközség héber elnevezése) székhelye és más vallási intézmények kaptak otthont.
A zsinagógába első sorban a helyi zsidó közösség progresszív személyiségei jártak: orvosok, jogászok, üzletemberek és hivatalnokok, és kisebb mértékben látogatták a közösség hagyományőrző tagjai.
Oświęcim megszállását követően a németek 1939. november 29. éjjelén felgyújtották és lerombolták a Nagyzsinagógát, maradványait pedig elbontották.
2004-ben a lengyelországi Nicolaus Copernicus Egyetem régészei tárták fel a Nagyzsinagóga helyszínét, és 400-nál is több tárgyat találtak, ami a zsinagóga bútorzatához tartozhatott, köztük volt a ner tamid (örökmécses), több gyertyatartó és csillár is.